Lányok és asszonyok

Az édesanya. Catharina Elisabeth Textor (1731–1808) átörökítette fiára mesélőkedvét és kedélye gazdagságát. Nyilván a szükséges érzelmi biztonságot is megadta neki a korai években.

Első szerelmek. Két lány az 1760-as évekből: Katharina Schönkopf (1746–1810), egy fogadós lánya – Goethe Lipcsében ismerkedett meg vele –, és Friederike Oeser (1748–1829), akinek apjánál, Adam Oeser festőnél Goethe rajzolni tanult. Fennmaradt a húszéves Goethe egy – inkább viccelődő kedvről és rokokó stílushatásról, mint erős szenvedélyről tanúskodó – verses levele: Oeser kisasszonyhoz, Lipcsébe.

Friederike Brion (1752–1813). Egy elzászi lelkész lánya. Goethe, aki akkor Strassburgban hallgatott jogot, 1770-ben vetődött el a lány falujába, Sesenheimbe; a Költészet és valóságban szépen, de tárgyszerűen leírja, hogyan látta meg és lobbant szerelemre iránta. Az 1771 nyaráig tartó sesenheimi kirándulások ihlették Goethe első világirodalmi rangú dalait (többek között Viszontlátás és búcsú; Pusztai rózsa; Májusi dal; A kedves közelléte). A szerelem komolyra fordulása viszont olyan kötelezettségeket rótt volna Goethére, amelyeket ő nem akart vállalni, inkább szakított a lánnyal. Goethe elvesztése Friederike egész hátralevő életét megkeserítette és tönkretette; soha nem ment férjhez.

Charlotte (vagy Lotte) Buff (1753–1828). A Német Lovagrend wetzlari tiszttartójának a lánya. 1768-ban eljegyzést kötött Johann Kestner Wetzlarba kihelyezett hannoveri tisztviselővel, 1773-ban feleségül is ment hozzá. Goethe 1772-ben találkozott Lottéval, szenvedélyesen beleszeretett, miközben összebarátkozott a vőlegénnyel is, majd a szerelmi bonyodalom következményei elől menekülésszerűen távozott. Ezt az eseménysort dolgozta fel a Wertherben, amely persze irodalmi fikció, nem pedig vallomás vagy visszaemlékezés. (A szerző, ellentétben tragikus sorsú hősével, életben maradt.) Lotte idős korában egyszer még találkozott Goethével, ezt örökíti meg Thomas Mann Lotte Weimarban című regénye.

Lili Schönemann (1758–1817). Egy frankfurti bankár lánya, 1775 tavaszán néhány hétig Goethe menyasszonya. A jegyességet részint a két család feszült viszonya, részint Goethének a kötöttségektől való irtózása miatt bontották fel. Lili, aki csakhamar feleségül ment egy strassburgi bankárhoz, később is foglalkoztatta Goethe képzeletét, erről tanúskodik számos vers mellett a Költészet és valóság is. Róla mintázta a Stella címszereplőjét, valamint a Hermann és Dorothea nőalakját.

Anna Amalia weimari anyahercegnő (1739–1807). Károly Ágost herceg anyja, továbbá ő volt az anyja a weimari klasszikának is. Goethe meghívása mellett neki köszönhető a weimari udvari színház és a Múzsaudvar (társaskör, amelyben Goethe és később Schiller mellett Herder és Wieland is központi szerepet játszott), valamint az is, hogy megvalósulhatott a jénai egyetem máig ható reformja. Goethe, akiben hamar észrevette a kiemelkedő tehetséget, emberileg is fontos lehetett neki.

Charlotte von Stein (szül. Schardt, 1742–1827). Anna Amalia hercegnő udvarhölgye, Goethe rajongója és – udvari viselkedés tekintetében – pallérozója. Még 1764-ben feleségül ment Gottlob Friedrich von Stein báróhoz, akitől a következő években számos gyereke született. Goethe, akit Charlotte, nyilván a hercegnő tudtával és jóváhagyásával, pártfogásába vett, szenvedélyesen beleszeretett az asszonyba. Ennek gyümölcse majdnem kétezer hozzá írt levél (Charlotte levelei Goethéhez nem maradtak fenn), néhány szép költemény és az Iphigenia dráma. A kapcsolat egy idő múlva nyomasztani kezdte Goethét, és ez közrejátszhatott abban, hogy a költő, tizenegy esztendei weimari tartózkodás után, kalandos úton elszökött Itáliába. Az akciót Charlotte nem bocsátotta meg, viszonyuk az élete hátralevő részében, Goethe visszatérése után is, fagyos maradt. A szenvedély és a rideg távolságtartás közti vergődést Peter Hacks (1928–2003) dolgozta fel Magyarországon is játszott Charlotte von Stein-monodrámájában.

Faustina (1764–?), pincérlány Rómában, a Római elégiák ihletője. Goethe számára ő adhatta meg azt a szenzációs szexuális felszabadulást, amely a költőt átvezette az érett férfikorba. Kapcsolatuk három-négy hónapig tarthatott a Goethe hazautazása előtti időszakban.

Christiane Vulpius (1765–1816). Goethe élettársa, 1806-tól felesége. Elszegényedett írástudó család szülötteként korán árvaságra jutott. Kalaposlányként kereste kenyerét. Goethe kevéssel Itáliából való hazatérése után, 1788 nyarán találkozott vele. Szenvedélyes szerelem alakult ki közöttük, amelyet titokban kellett tartaniuk, majd amikor Christiane teherbe esett – 1789-ben született Goethe egyetlen felnőtt korig eljutó gyereke, August –, Goethe is elszigetelődött a weimari udvarban, amelynek rendezvényein csak élettársa nélkül jelenhetett meg. A herceg utóbb, a napóleoni háborúk viszontagságai közepette engedélyezte, hogy minisztere feleségül vehesse Christianét, és törvényesíthesse fiát. Christiane józan gondolkodású, jó kedélyű nő volt. Szeretett táncolni és színházba járni, szívesen nézett a pohár fenekére. Tudományhoz és művészethez nem szólt hozzá, viszont pontosan tudta, milyen pástétomot és milyen évjáratú moseli bort kell beszereznie Goethe számára. Azt is tudta, hogy szólnia kell a szomszédban lakó mesterembernek: ne akkor kalapáljon, amikor Goethe otthon dolgozik, hanem akkor, amikor tanácsülésen vagy bányalátogatáson vesz részt. Megállapíthatjuk, cáfolva minden ellenkező híresztelést: Goethe férjként is, apaként is derekasan helytállt. Ehhez azonban egy olyan társnő is kellett, amilyen Christiane volt.

Időskori fellobbanások. Ismét két név: Wilhelmine (vagy Minchen) Herzlieb (1789–1865) és Ulrike von Levetzow (1804–1899). Egyikükbe Goethe még felesége életében, 1807-ben szeretett bele, másikukba már Christiane halála után, 1821-ben. Minchenről mintázta Goethe a Vonzások és választások Ottiliéjét. Ulrike (miután az idős költő megkérte a tizenéves lány kezét, és kosarat kapott) a Marienbadi elégia című megrendítő költemény ihletője lett.

Ottilie von Pogwisch (1796–1872). Goethe menye. Apósáért rajongott, férjéért, August von Goethéért egyáltalán nem. Goethe Ottiliével íratta le számos műve tisztázatát, egyébként menyéhez való viszonya hűvösen távolságtartó volt.

Bettina von Arnim (szül. Brentano, 1785–1859). Clemens Brentano költő húga, 1811-től Achim von Arnim költő felesége, ő maga is jelentős szerző és Goethe kapcsán botrányhősnő. Már az anyja, Maximiliane de la Roche is szerelmes volt a fiatal Goethébe az 1770-es években. A kamaszlány Bettina megtalálta Goethe anyjához írt leveleit, és elhatározta, hogy ezt a szerelmet ő fogja beteljesíteni. Bátyja és férje nyílt biztatására úgy képzelte, hogy a költőfejedelemhez fűződő viszony a német klasszika és romantika frigye lesz. Goethe felesége, Christiane erélyes közbeavatkozása ezt meghiúsította: egy pofonként értelmezhető kézmozdulat nyomán Bettina szemüvege a padlón kötött ki, ahol Christiane szilánkosra taposta. Bettina többek füle hallatára „megvadult véreshurkának” nevezte Christianét, mire Goethe megtiltotta Arniméknak, hogy a továbbiakban látogassák a házát. Goethe halála után három évvel, 1835-ben publikálta Bettina a Goethe levelezése egy gyermekkel című gyűjteményt. A cím megtévesztő: Bettina húsz-huszonkét éves volt a levélváltás idején. Milan Kundera Halhatatlanság című regénye hosszú részletet szentel az öregedő költő és az ambiciózus ifjú hölgy kapcsolatának.

Marianne von Willemer (1784–1860). Hányatott sorsú színésznő, énekesnő és táncosnő, akit Johann Jakob Willemer frankfurti bankár előbb örökbe fogadott, majd a szeretőjévé tette, végül elvette feleségül. Willemer nagy tisztelője volt Goethének, már fiatalon megismerkedett vele. 1814-ben, amikor Goethe Wiesbadenben tartózkodott gyógykezelésen, meghívta közeli házukba. Goethe, akit akkoriban intenzíven foglalkoztatott a klasszikus perzsa költészet, különösen Háfiz lírája, éppen a Nyugat-keleti díván versein dolgozott, és Marianne személyében megtalálta azt a Szulejkának nevezett nőalakot, akivel lírai hőse, Hátem párbeszédet kezdhetett. Már Goethe életében köztudott volt, hogy Szulejkát a költő Mariannéról mintázta; az viszont csak évtizedek múlva derült ki, hogy Szulejka válaszverseinek egy részét nem Goethe írta, hanem Marianne, aki remekül utánozta az idős Goethe költői stílusát, és gondolkodói kapacitása is megvolt hozzá. A Goethe körüli nők közül ő volt az egyetlen, akit a költő nem csak szeretett vagy kívánt, hanem – igaz, titkoltan – társszerzőjévé is fogadott.