Zene

„Aki nem szereti a zenét, nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék; aki szereti, félember; s aki műveli is, az az egész ember” – mondta a hetvenkilenc éves Goethe 1828-ban egy látogatójának. Jól tudjuk, Goethe életében gyerekkorától fogva élete végéig fontos szerepet játszott a zene, szülei mindketten zenéltek, és ő maga húgával együtt zongorázni tanult, később fiatal felnőttként csellózni is. Neves zenészek fordultak meg házukban, szívesen járt koncertekre, szerette az akkoriban divatos francia daljátékokat. Itáliai utazásai alatt a reneszánsz zene keltette fel érdeklődését. Később Johann Friedrich Reichardttal kötött barátságot, aki Goethe számos versét megzenésítette. Zeneelméleti érdeklődését Carl Friedrich Zelter ébresztette fel. Bár ismerte és tisztelte Beethovent, és idős korában rajongott a fiatal Mendelssohn tehetségéért, a zeneszerzők közül Mozart állt legközelebb szívéhez. Weimari hivatali teendői közé tartozott az operatársulat vezetése is, és önmagáért beszél a tény, hogy 26 évad alatt A varázsfuvolát 82-szer, a Don Giovannit 68-szor, a Szöktetés a szerájbólt 49-szer, a Così fan tuttét 33-szor és a Figaro házasságát 19-szer játszották, összességében messze többször, mint bármely más, a korban divatos operaszerző alkotásait.

Goethe irodalmi műveit gyakran megzenésítették, vagy a művek inspirációt jelentettek zeneszerzők számára. Korai verseire elsőként kortársa és barátja, Bernhard Theodor Breitkopf komponált dalokat. Az 1766 és 1769 között írt verseket tartalmazó és 1770-ben megjelent Neue Lieder in Melodien kötetben még nem is szerepelt a költő neve. A megzenésítések száma idővel egyre több lett, a 19. század folyamán különösen sokat szaporodott. Elischer Boldizsár gyűjteménye e tekintélyes repertoárból is magában foglalt egy gazdag válogatást: Elischer Gyula 1895-ben tett ajándékozói nyilatkozatának hetedik pontja szerint a kottagyűjtemény terjedelme „mintegy 782 szám 376 kötet és füzetben” volt, de ezt a témacsoportot – valószínűleg szakértelem hiányában – már Heller Ágost főkönyvtárnok 1896-ban kiadott katalógusa sem vette számba tételesen. 1945 után a Goethe-gyűjtemény szerepe leértékelődött, s önálló különgyűjtemény-státusza megszűnt,  a könyveken kívüli gyűjteményrészek a Kézirattárba kerültek. Minthogy itt zenei szakértelem nem állt rendelkezésre, a könyvtár vezetése úgy döntött, hogy a kottanyomtatványokat az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának adják. A dokumentumokat 1980. október 14-én szállították át. A becses ajándékot a nemzeti könyvtár szakemberei néhány hónapon belül gondosan katalogizálták, és a ZR 1.995–2.308 jelzettartományban vették állományba.

A jelenleg a Széchényi Könyvtárban kutatható kottagyűjtemény összetétele azt sejteti, hogy azt nagyobbrészt a 19. század közepe táján állíthatták össze. A 18. század utolsó évtizedeinek termését viszonylag kevés kotta reprezentálja – ezek egyike Georg Carl Claudius (Ehrenberg álnéven kiadott) dalgyűjteményének második kötete, amely Goethe népszerű Mayliedjének egy korai megzenésítését tartalmazza. Míg ebben az időszakban Goethe versei gyakran más költők szövegei közé vegyülve bukkannak fel, a századforduló után már egyre szaporodnak a kizárólag neki szentelt publikációk: Beethoven Drey Gesaenge von Goethe sorozatának (op. 83) 1811-ben Lipcsében megjelent első kiadása is ezt a változást példázza. De ugyancsak egyeduralkodóként jelenik meg Goethe Felix Mendelssohn-Bartholdy Die erste Walpurgisnacht című balladájának szépen illusztrált zongorakivonatában vagy Liszt Ferenc kifejezetten a költőfejedelem születésének centenáriuma alkalmából kiadott Fest-Albumában.

A 19. század második felének repertoárját vizsgálva azonban már nyilvánvaló hiányokat tapasztalunk: minthogy sem Robert Franz, sem Johannes Brahms Goethe-megzenésítéseinek nem leljük nyomát az Elischer-féle kottaállományban, a gyűjtőtevékenység e későbbi évtizedekben már legfeljebb sporadikus lehetett. Ez az igen egyenetlen időbeli eloszlás éppenséggel felvetheti a gyanút, hogy Elischer talán nem is maga gyűjtötte e kottákat, hanem egy korábban, túlnyomórészt a 19. század első felében összeállított anyagot vásárolt meg a maga számára – ezt a hipotézist azonban csak a gyűjtemény részletesebb elemzése igazolhatja vagy cáfolhatja majd. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába kerülése után a kottagyűjtemény újabb kiadású darabokkal is bővült: Johann Friedrich von Müller dalai (a közreadó kéziratos ajánlása szerint) ajándékképp kerültek a Goethe-szoba állományába, és minden bizonnyal Hugo Wolf Goethe-dalai is utólagos gyarapítást tükröznek, hiszen a borítón nem szerepel a gyűjtemény Elischertől származó alaprétegének tételein jól látható Elischer feliratú tulajdonbélyegző.

A kottanyomtatványok a nemzeti könyvtárnak való átadása ellenére a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteménye ma is az egykori Goethe-szoba jó néhány zenei vonatkozású dokumentumának őrzője. Az autográfok között például a költőfejedelem két, Johann Friedrich Reichardthoz írott levele is szerepel: 1791-ben Weimarban kelt írásában arra invitálja a berlini komponistát, hogy „közösen vágjunk neki az akusztikának!”. Beethoven, Mendelssohn-Bartholdy, Karl Friedrich Zelter és Reichardt portréi mellett neves kortársak eredeti kéziratait is megőrizte a gyűjtemény. Különösen értékesnek számít Beethoven autográf kottája, melyet Karl Lappe Így vagy úgy című versének első strófájára írt, valamint Liszt Ferenc levele Peter Cornelius német zeneszerzőhöz.

A könyvállomány is tartalmaz zenei vonatkozású darabokat. A Wilhelm mester tanulóéveinek 1795–96-ban megjelent első kiadását Johann Friedrich Reichardt nyolc kompozíciója egészíti ki. Valamennyi a regény dalbetéteire készült, és ekkor jelent meg először nyomtatásban – így a vén hárfás Ha könny nem sózta kenyered című éneke is, amelynek előadásához a zeneszerző a következő utasítást adta: „önmagunkba merülve, panaszosan”.

Beethoven eredeti kompozíciója 1817-ből (MTAK 116/97)
1. oldal

Beethoven eredeti kompozíciója 1817-ből (MTAK 116/97)
2. oldal

Herz, mein Herz, was soll das geben, Musik von L. van Beethoven für Gitarre, Sechs Gesänge, Berlin, Lischke, 1809 (OSZK ZR 2006)

Herz, mein Herz, was soll das geben, Musik von L. van Beethoven für Gitarre, Sechs Gesänge, Berlin, Lischke, 1809 (OSZK ZR2006)

Liszt Ferenc (1811–1886) sajátkezű levele Peter Cornelius (1824–1874) német zeneszerzőnek. [Weimar, 1854. szeptember] (MTAK 116/27)

Reichardt kompozíciója a Wilhelm mester tanulóévei egyik dalára (MTAK 397.007)

1795-ben és 1796-ban négy kötetben jelent meg először Goethe Wilhelm mester tanulóévei című regénye. A kiadás nyolc zenei mellékletet is tartalmazott: Johann Friedrich Reichardt dalbetétekre komponált munkáit. A Ha könny nem sózta kenyered című dal előadásához a zeneszerző a következő utasítást adta: “önmagunkba merülve, panaszosan”. Fájdalmasan és vágyakozóan énekel az öreg hárfás, amikor Wilhelm meglátogatja őt – dalainak köszönhetően azonban nincs egyedül:

„Szívet megindító, panaszos hangok voltak, szomorú, aggódó ének kíséretében, Wilhelm az ajtóhoz lopózott, s mert a jó öreg afféle fantáziát adott elő, és néhány strófát hol énekelve, hol szavalva folyvást ismételt, a hallgatozó, rövid figyelés után, körülbelül ezeket érthette meg:

Ha könny nem sózta kenyered,
S ágyad szélén az éj siralmát
Nem sírtad el, nem ismered
Akkor az égiek hatalmát.

A szegényt élni küldik, és
Eltűrik, hogy bűnben fürödjön,
Aztán eljő a büntetés:
Nincs megtorlatlan bűn a földön.

A fájdalmas, szívből jövő panasz mélyen a lelkébe hatolt a hallgatónak. Úgy rémlett neki, mintha a könnyek néha elfojtanák az öregember szavát; aztán egymagukban pengtek a húrok, míg a hang csöndesen, megtörötten hozzájuk nem vegyült megint. Wilhelm ott állt az ajtófélfánál; lelke mélyen megindult, az ismeretlennek bánata megújította szorongó szívét; nem állhatott ellen a részvétnek, nem tudta és nem is akarta visszafojtani azokat a könnyeket, amiket az öregember szívből jövő panasza végre előcsalogatott szeméből.”

(Wilhelm mester tanulóévei, 2. könyv, 13. fejezet)

Goethe: Wilhelm mester tanulóévei. In: Goethes neue Schriften, Berlin bei Johann Friedrich Unger 1795-1796, III-V. kötet (MTAK 397.050)

A német első kiadás bibliográfiai adatai:
Johann Wolfgang Goethe:
Wilhelm Meisters Lehrjahre. Regény.
Közzé teszi: Goethe. Első-negyedik kötet. Első kiadás Berlinben, Johann Friedrich Ungernél.

Első kötet. Első/Második könyv. 1795. 364 oldal. 3 zenei melléklettel: „Was hör ich draußen vor dem Tor”, „Wer nie sein Brodt mit Thränen aß”, „Wer sich der Einsamkeit ergiebt”.

Második kötet. Harmadik/Negyedik könyv. 1795. 374 oldal. 2 zenei melléklettel: „Kennst du das Land?”, „Nur wer die Sehnsucht kennt”.

Harmadik kötet. Ötödik/Hatodik könyv. 1795. 371 oldal. 2 zenei melléklettel: „Heiß mich nicht reden”, „Singet nicht in Trauertönen”.
Negyedik kötet. Hetedik/Nyolcadik könyv. 1796. 507 oldal. 1 zenei melléklettel: „So laßt mich scheinen”.

Joseph Klein: Sechs Gedichte aus dem Wilhelm Meister Lehrjahren von Göthe für eine Singstimme mit Begleitung des Pianoforte. Komponirt […] von Joseph Klein, Leipzig

A számos megzenésítés egyike.

James Simon: Faust a zenében, Berlin, Bard, Marquardt 1906. Tizenkét teljes oldalas ábrával tónusmaratással és tizenkét fakszimilével.
A Die Musik sorozatban, szerk. Richard Strauss, 21. kötet (MTAK 398.675).

A kötet teljes digitalizált változata elérhető az interneten.

Johann Friedrich Reichardt: Erwin und Elmire, ein Sinngespiel in zwei Acten von Göthe, Berlin [1793?] (OSZK ZR 2186)

Johann Friedrich Reichardról készült mellkép, H E. von Winkler metszete, 1876 (MTAK 118/83)

Felix Mendelssohn-Bartholdy: Die erste Walpurgisnacht, Leipzig, Kistner, 1844, Editio princeps (OSZK ZR 2155)

Liszt Ferenc: Fest-Marsch zur Göthe Jubileum-Feier, Leipzig, Musikbibliothek der Stadt (OSZK Limbus 114)

Scroll Up