A Werther-láz

Goethe első regénye, Az ifjú Werther szenvedései hatalmas bestseller lett, pillanatok alatt sztáríróvá tette a 25 éves szerzőt. Az 1774-ben megjelent regény Goethe legnagyobb közönségsikere: telibe találta nemzedéke életérzését, médiabotrány lett belőle, egyes városok a kötet birtoklását is betiltották.

Kritikusaiból és rajongóiból egyaránt heves érzelmi reakciókat váltott ki, ahogy a regény lázadó, szabadelvű hőse szembehelyezkedik a polgári normákkal, beleszeret a házas Charlottébe, majd szabad akaratából véget vet életének. Különös szenzációt jelentett, hogy Goethe az öngyilkosságot nem bűnként és tabuként ábrázolta, hanem az egyéni szabadság megnyilvánulásaként, a társadalmi kényszerek elleni lázadásként.

Vele egykorú olvasói soraiban korábban ismeretlen rajongói láz robbant ki: utánozni kezdték a regényhős viseletét, Werther-motívumos porcelánnal díszítették otthonaikat, Eau de Werther parfümöt használtak. Voltak, akik jellegzetes kék-sárga Werther-öltözetben, a regényt idéző búcsúlevelet hátrahagyva követtek el öngyilkosságot. Az ilyenfajta azonosulást ma Werther-effektusnak nevezi a pszichológia.

Goethe Werther-regényét megjelenése pillanatától utánozták, fel- és átdolgozták, tovább írták, parodizálták, készült belőle képzőművészeti alkotás, opera és film is. Számtalan nyelven kiadták, magyarul nyolc különböző fordítása jelent meg, az első még Goethe életében, 1823-ban.

A Sturm

und Drang

A Sturm und Drang azt jelenti: „roham és nyomulás”. De jelentheti azt is: „vihar és vágy”.A romantika korában ezzel a névvel jelölték a német zseni-korszak jellegzetes irodalmi irányzatát, melynek virágkora az 1770-es évek elején indult, és egy évtizedet ölelt fel.

A Sturm und Drang-szerzők többsége a korszak kezdetén húsz-huszonöt éves volt, és tele volt fiatalos lendülettel. Mindnyájukban megvolt a kedély radikalizmusa, a határok átlépésére, a gátlások feloldására irányuló törekvés és a zsenialitásba, főképp a saját zsenialitásukba vetett végtelen bizalom. Fontosnak tartották az érzelmek, indulatok közvetlenségét és ennek minél szemléletesebb megjelenítését. Elevenen ható elődeiknek tekintették Homéroszt, Shakespeare-t és az olasz reneszánsz nagyszabású személyiségeit. Ezért is lett a Sturm und Drang legfontosabb műfaja a dráma, nem pedig a líra vagy a regény.

Két világirodalmi rangú alkotó kezdte pályáját Sturm und Drang-szerzőként: Goethe és Schiller. A korszak jellegzetességeit mutatja Goethe markáns fiatalkori drámája, a feudális anarchiát színre vivő Götz von Berlichingen, valamint a Faust 1770-es évekbeli korai változata, az Ős-Faust is, az 1774-es Werther pedig az irányzat legfontosabb regénye. Goethe 1775 végén áttelepült a weimai udvarba, és ezzel véget ért Sturm und Drang-korszaka.

Mozart és Goethe

A 14 éves Goethe ott volt későbbi zenei bálványa, az akkor csupán hétéves Mozart hangversenyén. Ma Goethét és Mozartot egyaránt zseninek tekintik, 1763 augusztusában azonban, amikor csak néhány sor szék választotta el őket egymástól, mindketten gyermekek voltak még. Míg Mozartot már akkoriban is csodagyerekként tartották számon, Goethe kiemelkedő tehetségét senki sem sejtette még, ahogy azt sem tudta senki, hogy a szellem későbbi két óriása is jelen van azon az estén.

Goethe a weimari udvari színház igazgatójaként több Mozart-darabot is műsoron tartott. A Varázsfuvola lett a színház legtöbbet játszott darabja. Az opera szövege annyira lenyűgözte Goethét, hogy saját színpadi ötleteit is azon keresztül próbálta bemutatni. Folytatni is szerette volna: Christian August Vulpiusra bízta a történet folytatását, de hamar belátta, hogy egyszerűbb, ha maga írja meg az opera befejezését. A mű végül töredékben maradt (Der Zauberflöte zweyter Theil – Fragment), zene nem készült hozzá, és a prózai szöveg színpadra állításával is hiába próbálkozott.

Goethe házai

Weimar leghíresebb épületei nem a hercegi palota vagy a mellette álló házikó, ahol Bach raboskodott egy ideig, hanem Goethe lakhelyei: a híres kerti ház az Ilm parkban és a háromemeletes belvárosi ház. Előbbi egy folyómenti kétszintes ódon kis vincellérház, amelyet Károly Ágost nagyhercegtől kapott ajándékba, a másik hatalmas épület szép nagy kerttel Weimar egyik legszebb terén, a Frauenplanon.
Az épületek látogatói számára különleges élmény, hogy mindkét ház szobái színesek a goethei színelmélet elveinek megfelelően. Az elmélet szerint szemünket teljesen körül kell vennünk egyetlen színnel, például egyszínű szobában kell időznünk vagy egy színes üvegen át kell néznünk ahhoz, hogy azonosulni tudjunk vele.
Az idősödő Goethe így nyilatkozott személyi titkárának, Eckermann-nak: „Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban és még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválóak fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam.”

Felső állkapocscsont

Goethe 1784 márciusában Jénában koponyák vizsgálata közben vette észre, hogy az emberben is létezik az os intermaxillare, az „áll közötti csont”, német nevén Zwischenkieferbein. Felfedezéséről azon melegében levelet írt Herdernek: „Találtam valamit, nem aranyat, nem ezüstöt, hanem – ami kimondhatatlan gyönyörűségemre szolgál – az emberi os intermaxillarét! Loderral ember- és állatkoponyákat vetettünk egybe, nyomra leltem, és íme itt van. Csak arra kérlek, senkinek ne szólj róla, a dolgot egyelőre titokban kell tartanunk.” Tévedett ugyan Goethe, amikor úgy hitte, övé a felfedezés dicsősége, egy francia kutató ugyanis néhány évvel megelőzte. Ugyanakkor elvitathatatlan érdeme az összehasonlító anatómiai módszer alkalmazása, ebben valóban úttörő volt.

Schiller koponyája

A sokat betegeskedő Schillernek már életében halálhírét keltették. A mindössze 46 éves költő 1805 februárjában valóban súlyosan megbetegedett, s miután Goethével május 1-jén még megnézett egy színházi előadást, május 9-én meghalt. Sokáig úgy hitték, hogy tuberkulózisban. A hajtincsein elvégzett genetikai vizsgálat azonban kiderítette, hogy egy lakásfelújításból adódó ólommérgezés vihette el.

Halála után sok izgalmat okoztak a koponyája körüli bonyodalmak. A fiziognómia iránt különös érdeklődést mutató Goethe kezdeményezésére 1826-ban a weimari jakobinus temetőben kiástak 23 koponyát abból a köztiszteletnek örvendő személyeknek fenntartott tömegsírból, amelybe – korábban egyáltalán nem szokatlan módon – Schillert is eltemették. A még élő kortársaik emlékei alapján a koponyák közül a legnagyobbat Schillerének kiáltották ki. Goethe titokban hazavitte, több hónapig sötétkék selyempárnán házában őrizte és verset írt hozzá („A bús csontházban néztem elmerengve, / A koponyák egymáshoz mint szorúltak, / S a rég kihamvadt kor jutott eszembe.”). Schiller vélt földi maradványait ezután a weimari hercegi kriptában, Goethe majdani sírja mellett helyezték el. A nevezetes koponyát 2009-ben, Schiller születésének 250. évfordulóján alaposan megvizsgálták, és arra jutottak, hogy hiába mutat megtévesztő hasonlóságot a halotti maszkkal és különféle Schiller-ábrázolásokkal, nem az övé. Weimarban azóta üresen áll a Goethe melletti sír.

werther laz

A Werther-láz

Goethe első regénye, Az ifjú Werther szenvedései hatalmas bestseller lett, pillanatok alatt sztáríróvá tette a 25 éves szerzőt. Az 1774-ben megjelent regény Goethe legnagyobb közönségsikere: telibe találta nemzedéke életérzését, médiabotrány lett belőle, egyes városok a kötet birtoklását is betiltották.
Kritikusaiból és rajongóiból egyaránt heves érzelmi reakciókat váltott ki, ahogy a regény lázadó, szabadelvű hőse szembehelyezkedik a polgári normákkal, beleszeret a házas Charlottébe, majd szabad akaratából véget vet életének. Különös szenzációt jelentett, hogy Goethe az öngyilkosságot nem bűnként és tabuként ábrázolta, hanem az egyéni szabadság megnyilvánulásaként, a társadalmi kényszerek elleni lázadásként.
Vele egykorú olvasói soraiban korábban ismeretlen rajongói láz robbant ki: utánozni kezdték a regényhős viseletét, Werther-motívumos porcelánnal díszítették otthonaikat, Eau de Werther parfümöt használtak. Voltak, akik jellegzetes kék-sárga Werther-öltözetben, a regényt idéző búcsúlevelet hátrahagyva követtek el öngyilkosságot. Az ilyenfajta azonosulást ma Werther-effektusnak nevezi a pszichológia.
Goethe Werther-regényét megjelenése pillanatától utánozták, fel- és átdolgozták, tovább írták, parodizálták, készült belőle képzőművészeti alkotás, opera és film is. Számtalan nyelven kiadták, magyarul nyolc különböző fordítása jelent meg, az első még Goethe életében, 1823-ban.

Girl in a jacket

A Sturm
und Drang

A Sturm und Drang azt jelenti: „roham és nyomulás”. De jelentheti azt is: „vihar és vágy”.A romantika korában ezzel a névvel jelölték a német zseni-korszak jellegzetes irodalmi irányzatát, melynek virágkora az 1770-es évek elején indult, és egy évtizedet ölelt fel.

A Sturm und Drang-szerzők többsége a korszak kezdetén húsz-huszonöt éves volt, és tele volt fiatalos lendülettel. Mindnyájukban megvolt a kedély radikalizmusa, a határok átlépésére, a gátlások feloldására irányuló törekvés, és a zsenialitásba, főképp a saját zsenialitásukba vetett végtelen bizalom. Fontosnak tartották az érzelmek, indulatok közvetlenségét és ennek minél szemléletesebb megjelenítését. Elevenen ható elődeiknek tekintették Homéroszt, Shakespeare-t, és az olasz reneszánsz nagyszabású személyiségeit. Ezért is lett a Sturm und Drang legfontosabb műfaja a dráma, nem pedig a líra vagy a regény.

Két világirodalmi rangú alkotó kezdte pályáját Sturm und Drang-szerzőként: Goethe és Schiller. A korszak jellegzetességeit mutatja Goethe markáns fiatalkori drámája, a feudális anarchiát színre vivő Götz von Berlichingen, és a Faust 1770-es évekbeli korai változata, az Ős-Faust is, az 1774-es Werther pedig az irányzat legfontosabb regénye. Goethe 1775 végén áttelepült a weimai udvarba, és ezzel véget ért Sturm und Drang-korszaka.

goethe es mozart

Mozart és Goethe

A 14 éves Goethe ott volt későbbi zenei bálványa, az akkor csupán hétéves Mozart hangversenyén. Ma Goethét és Mozartot egyaránt zseniként tartják számon, 1763 augusztusában azonban, amikor csak néhány sor szék választotta el őket egymástól, mindketten gyermekek voltak még. Míg Mozartot már akkoriban is csodagyerekként tartották számon, Goethe kiemelkedő tehetségét senki sem sejtette még, ahogy azt sem tudta senki, hogy a szellem későbbi két óriása is jelen van azon az estén.
Ez a szűk két óra, kettejük egyetlen találkozása, már amennyiben annak lehet nevezni, Goethe számára meghatározó élménnyé vált. Idősebb korában így nyilatkozott erről: „Egészen világosan emlékszem még arra az emberkére, frizurájával és tőrével.”
Személyi titkára, Eckermann az irányú reményét, hogy „valaki egyszer találó zenét szerez a Fausthoz,” így hárította el: „Teljességgel lehetetlen… Jellegében a Don Giovannira kellene, hogy emlékeztessen a zene. Mozartnak kellene megzenésítenie a Faustot.” Mozart ekkor már csaknem 40 éve halott volt.
Goethe a weimari udvari színház igazgatójaként több Mozart-darabot is műsoron tartott. A Varázsfuvola lett a színház legtöbbet játszott darabja. Az opera szövege annyira lenyűgözte Goethét, hogy saját színpadi ötleteit is azon keresztül próbálta bemutatni. Folytatni is szerette volna: Christian August Vulpiusra bízta a történet folytatását, de hamar belátta, hogy egyszerűbb, ha maga írja meg a Varázsfuvola befejezését. A mű végül töredékben maradt (Der Zauberflöte zweyter Theil – Fragment), zene nem készült hozzá, és a prózai szöveg színpadra állításával is hiába próbálkozott.

goethe es mozart

Goethe házai

Weimar leghíresebb épületei nem a hercegi palota vagy a mellette álló házikó, ahol Bach raboskodott egy ideig, hanem Goethe különféle lakhelyei: a híres kerti ház az Ilm parkban és a háromemeletes belvárosi ház. Előbbi egy kisebb, kétszintes, folyómenti régi vincellérház, melyet Károly Ágost hercegtől kapott ajándékba, a másik egy hatalmas épület szép nagy kerttel Weimar egyik legszebb terén, a Frauenplanon.
Az épületek látogatói számára különleges élmény, hogy mindkét ház szobái színesek a goethei színelmélet elveinek megfelelően. Az elmélet szerint szemünket teljesen körül kell vennünk egyetlen színnel, például egyszínű szobában kell időznünk vagy egy színes üvegen át kell néznünk ahhoz, hogy azonosulni tudjunk vele.
Az idősödő Goethe így nyilatkozott személyi titkárának, Eckermann-nak: „Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban és még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválóak fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam.”

goethe es mozart

Felső állkapocscsont

Goethe 1784 márciusában Jénában koponyák vizsgálata közben vette észre, hogy az emberben is létezik az os intermaxillare, az „áll közötti csont”, német nevén Zwischenkieferbein. Felfedezéséről azon melegében levelet írt Herdernek: „Találtam valamit, nem aranyat, nem ezüstöt, hanem – ami kimondhatatlan gyönyörűségemre szolgál – az emberi os intermaxillarét! Loderral ember- és állatkoponyákat vetettünk egybe, nyomra leltem, és íme itt van. Csak arra kérlek, senkinek ne szólj róla, a dolgot egyelőre titokban kell tartanunk.” Tévedett ugyan Goethe, amikor úgy hitte, övé a felfedezés dicsősége, egy francia kutató ugyanis néhány évvel megelőzte. Ugyanakkor elvitathatatlan érdeme az összehasonlító anatómiai módszer alkalmazása, ebben valóban úttörő volt.

goethe es mozart

Schiller koponyája

A sokat betegeskedő Schillernek már életében halálhírét keltették. A mindössze 46 éves Schiller 1805 februárjában valóban súlyosan megbetegedett, s miután Goethével május 1-jén még megnézett egy színházi előadást, május 9-én meghalt. Sokáig úgy hitték, hogy tuberkulózisban. A hajtincsein elvégzett genetikai vizsgálat azonban kiderítette, hogy egy lakásfelújításból adódó ólommérgezés vihette el.

Halála után sok izgalmat okoztak a koponyája körüli bonyodalmak. A fiziognómia iránt különös érdeklődést mutató Goethe kezdeményezésére 1826-ban kiástak 23 koponyát abból a köztiszteletnek örvendő személyeknek fenntartott tömegsírból, ahová – korában egyáltalán nem szokatlan módon – a weimari Jakobinus temetőben eltemették. A még élő kortársaik emlékei alapján a koponyák közül a legnagyobbat Schillerének kiáltották ki. Goethe titokban hazavitte, több hónapig sötétkék selyempárnán házában őrizte és verset írt hozzá („A bús csontházban néztem elmerengve, / A koponyák egymáshoz mint szorúltak, / S a rég kihamvadt kor jutott eszembe.”). Schiller vélt földi maradványait ezután a weimari hercegi kriptában, Goethe majdani sírja mellett helyezték el. A nevezetes koponyát 2009-ben, Schiller születésének 250. évfordulóján alaposan megvizsgálták, és arra jutottak, hogy hiába mutat megtévesztő hasonlóságot a halotti maszkkal és különféle Schiller-ábrázolásokkal, nem az övé. Weimarban azóta üresen áll a Goethe melletti sír.

Scroll Up