A Werther-láz
Goethe első regénye, Az ifjú Werther szenvedései hatalmas bestseller lett, pillanatok alatt sztáríróvá tette a 25 éves szerzőt. Az 1774-ben megjelent regény Goethe legnagyobb közönségsikere: telibe találta nemzedéke életérzését, médiabotrány lett belőle, egyes városok a kötet birtoklását is betiltották.
Kritikusaiból és rajongóiból egyaránt heves érzelmi reakciókat váltott ki, ahogy a regény lázadó, szabadelvű hőse szembehelyezkedik a polgári normákkal, beleszeret a házas Charlottébe, majd szabad akaratából véget vet életének. Különös szenzációt jelentett, hogy Goethe az öngyilkosságot nem bűnként és tabuként ábrázolta, hanem az egyéni szabadság megnyilvánulásaként, a társadalmi kényszerek elleni lázadásként.
Vele egykorú olvasói soraiban korábban ismeretlen rajongói láz robbant ki: utánozni kezdték a regényhős viseletét, Werther-motívumos porcelánnal díszítették otthonaikat, Eau de Werther parfümöt használtak. Voltak, akik jellegzetes kék-sárga Werther-öltözetben, a regényt idéző búcsúlevelet hátrahagyva követtek el öngyilkosságot. Az ilyenfajta azonosulást ma Werther-effektusnak nevezi a pszichológia.
Goethe Werther-regényét megjelenése pillanatától utánozták, fel- és átdolgozták, tovább írták, parodizálták, készült belőle képzőművészeti alkotás, opera és film is. Számtalan nyelven kiadták, magyarul nyolc különböző fordítása jelent meg, az első még Goethe életében, 1823-ban. alkotás, opera és film is. Számtalan nyelven kiadták, magyarul nyolc különböző fordítása jelent meg, az első még Goethe életében, 1823-ban.
A Sturm
und Drang
A Sturm und Drang azt jelenti: „roham és nyomulás”. De jelentheti azt is: „vihar és vágy”.
A romantika korában ezzel a névvel jelölték a német zseni-korszak jellegzetes irodalmi irányzatát, melynek virágkora az 1770-es évek elején indult, és egy évtizedet ölelt fel.
A Sturm und Drang-szerzők többsége a korszak kezdetén húsz-huszonöt éves volt, és tele volt fiatalos lendülettel. Mindnyájukban megvolt a kedély radikalizmusa, a határok átlépésére, a gátlások feloldására irányuló törekvés, és a zsenialitásba, főképp a saját zsenialitásukba vetett végtelen bizalom. Fontosnak tartották az érzelmek, indulatok közvetlenségét és ennek minél szemléletesebb megjelenítését. Elevenen ható elődeiknek tekintették Homéroszt, Shakespeare-t, és az olasz reneszánsz nagyszabású személyiségeit. Ezért is lett a Sturm und Drang legfontosabb műfaja a dráma, nem pedig a líra vagy a regény.
Két világirodalmi rangú alkotó kezdte pályáját Sturm und Drang-szerzőként: Goethe és Schiller. A korszak jellegzetességeit mutatja Goethe markáns fiatalkori drámája, a feudális anarchiát színre vivő Götz von Berlichingen, és a Faust 1770-es évekbeli korai változata, az Ős-Faust is, az 1774-es Werther pedig az irányzat legfontosabb regénye. Goethe 1775 végén áttelepült a weimai udvarba, és ezzel véget ért Sturm und Drang-korszaka.
Mozart és Goethe
A 14 éves Goethe ott volt későbbi zenei bálványa, az akkor csupán hétéves Mozart hangversenyén. Ma Goethét és Mozartot egyaránt zseniként tartják számon, 1763 augusztusában azonban, amikor csak néhány sor szék választotta el őket egymástól, mindketten gyermekek voltak még. Míg Mozartot már akkoriban is csodagyerekként tartották számon, Goethe kiemelkedő tehetségét senki sem sejtette még, ahogy azt sem tudta senki, hogy a szellem későbbi két óriása is jelen van azon az estén.
Goethe a weimari udvari színház igazgatójaként több Mozart-darabot is műsoron tartott. A Varázsfuvola lett a színház legtöbbet játszott darabja. Az opera szövege annyira lenyűgözte Goethét, hogy saját színpadi ötleteit is azon keresztül próbálta bemutatni. Folytatni is szerette volna: Christian August Vulpiusra bízta a történet folytatását, de hamar belátta, hogy egyszerűbb, ha maga írja meg a Varázsfuvola befejezését. A mű végül töredékben maradt (Der Zauberflöte zweyter Theil – Fragment), zene nem készült hozzá, és a prózai szöveg színpadra állításával is hiába próbálkozott.
Goethe egyetlen fia
Goethe itáliai útjáról hazatérve, 38 évesen ismerkedett meg a 23 éves Christiane Vulpiusszal, akivel csak jóval később, 1806-ban kötött házasságot. Több gyermekük is született, de csak Julius August Walter (1789–1830) maradt életben.
A fiatalember, miután 1808–1809-ben jogtudományt hallgatott a Heidelbergi Egyetemen, 1810-ben a weimari nagyherceg szolgálatába szegődött. Kamarai tanácsosként többnyire miniszter apját helyettesítette ünnepi eseményeken, középítkezéseket felügyelt, és ő tartotta rendben apja érem- és ásványgyűjteményét is.
Anyja 1816-ban bekövetkezett halála után intenzív levelezésbe kezdett apjával, gyakorlatilag élete végéig annak „beosztottja” maradt. Kívánságára kezdett emlékkönyvek és útinaplók írásába, miként az előkelő Ottilie von Pogwischot is apai nyomásra vette feleségül. Három gyermekük született: Walther, Wolfgang és Alma. A házasság jól indult, a pár azonban hamarosan elhidegült egymástól, August a borban talált vigasztalást.
Az idős Goethe 1830 augusztusában személyi titkára, Eckermann kíséretében itáliai tanulmányútra küldte fiát, abban bízva, hogy az idilli környezet túllendíti a nehézségeken. Érdekes fordulat, hogy Rómában a Goethe-fiú megismerkedett August Kestnerrel, annak a Charlotte Buffnak a fiával, akiről apja Lotte alakját mintázta Az ifjú Werther szenvedéseiben.
Míg Itália Goethének az életet, a művészi kibontakozást jelentette, fiának a halált hozta: a himlő vitte el. Röviddel Rómába érkezését követően belázasodott, pár nap múlva belehalt a betegségbe. Abban a római temetőben lelt örök nyugalomra, ahol Keats és Shelley is nyugszik. Sírkövén ez olvasható: GOETHE FILIVS / PATRI / ANTEVERTENS / OBIIT / ANNOR XL / MDCCCXXX (Goethe fia / apját / megelőzően / halt meg / negyvenévesen / 1830-ban).
A Goethe-név
Goethe nagyapja, a türingiai származású Friedrich Georg Göthé korának amolyan Karl Lagerfeldje volt. Egyszerű kovács fia volt, 1687-re azonban már női szabómesterként telepedett le Frankfurtban. Ekkor változtatta meg családi neve írásmódját és cserélte az „e”-t a nőiesebb és franciásabb „é”-re. Goethe emiatt aztán szégyellte apai nagyapját, nem csoda, hogy csak egyetlen egyszer említi a Költészet és valóság című művében, a nevét azonban akkor sem írja le.
Bár Goethe maga, egészen fiatal korát leszámítva, oe-vel írta a nevét, több művét is Göthe név alatt adták ki. Mások is használták a Göthe változatot, többek között Friedrich Schiller és Arthur Schopenhauer is. A filozófus édesanyja, az írónő Johanna Schopenhauer, aki Weimarban gyakran teázott Goethével, szintén így hivatkozott rá.
A fenti példák alapján látható, hogy Johann Wolfgang von Goethe nevét kortársai sem mindig a ma megszokott módon írták le. Feltételezhető, hogy nevének ez az írásmódja Goethét sem zavarta, így nem állja meg a helyét az a kijelentés sem, hogy a Göthe változatot csak a műveletlen emberek használják. Maga a név viszonylag ritka, a német telefonkönyvben 2013-ban 176 Göthe és 168 Goethe, 179 Göth, 28 Goeth, 11 Götke és 2 Göthke szerepelt.
A közönséges tarajosgőte a kétéltűek osztályának farkos kétéltűek rendjébe, ezen belül a szalamandrafélék családjába tartozó faj. Az asszociáció csak a magyar nyelvben létezik, németül nem merül fel. A német névetimológia szerint a Goethe családnévnek kétféle eredete is szóba jön: vagy a középnémet gote, gotte (keresztapa) szó, vagy az a Götz és a Gödeke tő, amelyből Gottfried személynév ered.
Goethe házai
Weimar leghíresebb épületei nem a hercegi palota vagy a mellette álló házikó, ahol Bach raboskodott egy ideig, hanem Goethe különféle lakhelyei: a híres kerti ház az Ilm parkban és a háromemeletes belvárosi ház. Előbbi egy kisebb, kétszintes, folyómenti régi vincellérház, melyet Károly Ágost hercegtől kapott ajándékba, a másik egy hatalmas épület szép nagy kerttel Weimar egyik legszebb terén, a Frauenplanon.
Az épületek látogatói számára különleges élmény, hogy mindkét ház szobái színesek a goethei színelmélet elveinek megfelelően. Az elmélet szerint szemünket teljesen körül kell vennünk egyetlen színnel, például egyszínű szobában kell időznünk vagy egy színes üvegen át kell néznünk ahhoz, hogy azonosulni tudjunk vele.
Az idősödő Goethe így nyilatkozott személyi titkárának, Eckermann-nak: „Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban és még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválóak fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam.”
Schiller koponyája
A sokat betegeskedő Schillernek már életében halálhírét keltették. A mindössze 46 éves Schiller 1805 februárjában valóban súlyosan megbetegedett, s miután Goethével május 1-jén még megnézett egy színházi előadást, május 9-én meghalt. Sokáig úgy hitték, hogy tuberkulózisban. A hajtincsein elvégzett genetikai vizsgálat azonban kiderítette, hogy egy lakásfelújításból adódó ólommérgezés vihette el.
Halála után sok izgalmat okoztak a koponyája körüli bonyodalmak. A fiziognómia iránt különös érdeklődést mutató Goethe kezdeményezésére 1826-ban kiástak 23 koponyát abból a köztiszteletnek örvendő személyeknek fenntartott tömegsírból, ahol – korában egyáltalán nem szokatlan módon – a weimari Jakobinus temetőben eltemették. A még élő kortársaik emlékei alapján a koponyák közül a legnagyobbat Schillerének kiáltották ki. Goethe titokban hazavitte, több hónapig sötétkék selyempárnán házában őrizte és verset írt hozzá („A bús csontházban néztem elmerengve, / A koponyák egymáshoz mint szorúltak, / S a rég kihamvadt kor jutott eszembe.”). Schiller vélt földi maradványait ezután a weimari hercegi kriptában, Goethe majdani sírja mellett helyezték el. A nevezetes koponyát 2009-ben, Schiller születésének 250. évfordulóján alaposan megvizsgálták, és arra jutottak, hogy hiába mutat megtévesztő hasonlóságot a halotti maszkkal és különféle Schiller-ábrázolásokkal, nem az övé. Weimarban azóta üresen áll a Goethe melletti sír.
Felső állkapocscsont
Goethe 1784 márciusában Jénában koponyák vizsgálata közben vette észre, hogy az emberben is létezik az os intermaxillare, az „áll közötti csont”, német nevén Zwischenkieferbein. Felfedezéséről azon melegében levelet írt Herdernek: „Találtam valamit, nem aranyat, nem ezüstöt, hanem – ami kimondhatatlan gyönyörűségemre szolgál – az emberi os intemaxillarét! Loderral ember- és állatkoponyákat vetettünk egybe, nyomra leltem, és íme itt van. Csak arra kérlek, senkinek ne szólj róla, a dolgot egyelőre titokban kell tartanunk.” Tévedett ugyan Goethe, amikor úgy hitte, övé a felfedezés dicsősége, egy francia kutató ugyanis néhány évvel megelőzte. Ugyanakkor elvitathatatlan érdeme az összehasonlító anatómiai módszer alkalmazása, ebben valóban úttörő volt.
A Werther-láz
Goethe első regénye, Az ifjú Werther szenvedései hatalmas bestseller lett, pillanatok alatt sztáríróvá tette a 25 éves szerzőt. Az 1774-ben megjelent regény Goethe legnagyobb közönségsikere: telibe találta nemzedéke életérzését, médiabotrány lett belőle, egyes városok a kötet birtoklását is betiltották.
Kritikusaiból és rajongóiból egyaránt heves érzelmi reakciókat váltott ki, ahogy a regény lázadó, szabadelvű hőse szembehelyezkedik a polgári normákkal, beleszeret a házas Charlottébe, majd szabad akaratából véget vet életének. Különös szenzációt jelentett, hogy Goethe az öngyilkosságot nem bűnként és tabuként ábrázolta, hanem az egyéni szabadság megnyilvánulásaként, a társadalmi kényszerek elleni lázadásként.
Vele egykorú olvasói soraiban korábban ismeretlen rajongói láz robbant ki: utánozni kezdték a regényhős viseletét, Werther-motívumos porcelánnal díszítették otthonaikat, Eau de Werther parfümöt használtak. Voltak, akik jellegzetes kék-sárga Werther-öltözetben, a regényt idéző búcsúlevelet hátrahagyva követtek el öngyilkosságot. Az ilyenfajta azonosulást ma Werther-effektusnak nevezi a pszichológia.
Goethe Werther-regényét megjelenése pillanatától utánozták, fel- és átdolgozták, tovább írták, parodizálták, készült belőle képzőművészeti alkotás, opera és film is. Számtalan nyelven kiadták, magyarul nyolc különböző fordítása jelent meg, az első még Goethe életében, 1823-ban.
A Sturm
und Drang
A Sturm und Drang azt jelenti: „roham és nyomulás”. De jelentheti azt is: „vihar és vágy”.
A romantika korában ezzel a névvel jelölték a német zseni-korszak jellegzetes irodalmi irányzatát, melynek virágkora az 1770-es évek elején indult, és egy évtizedet ölelt fel.
A Sturm und Drang-szerzők többsége a korszak kezdetén húsz-huszonöt éves volt, és tele volt fiatalos lendülettel. Mindnyájukban megvolt a kedély radikalizmusa, a határok átlépésére, a gátlások feloldására irányuló törekvés, és a zsenialitásba, főképp a saját zsenialitásukba vetett végtelen bizalom. Fontosnak tartották az érzelmek, indulatok közvetlenségét és ennek minél szemléletesebb megjelenítését. Elevenen ható elődeiknek tekintették Homéroszt, Shakespeare-t, és az olasz reneszánsz nagyszabású személyiségeit. Ezért is lett a Sturm und Drang legfontosabb műfaja a dráma, nem pedig a líra vagy a regény.
Két világirodalmi rangú alkotó kezdte pályáját Sturm und Drang-szerzőként: Goethe és Schiller. A korszak jellegzetességeit mutatja Goethe markáns fiatalkori drámája, a feudális anarchiát színre vivő Götz von Berlichingen, és a Faust 1770-es évekbeli korai változata, az Ős-Faust is, az 1774-es Werther pedig az irányzat legfontosabb regénye. Goethe 1775 végén áttelepült a weimai udvarba, és ezzel véget ért Sturm und Drang-korszaka.
Mozart és Goethe
A 14 éves Goethe ott volt későbbi zenei bálványa, az akkor csupán hétéves Mozart hangversenyén. Ma Goethét és Mozartot egyaránt zseniként tartják számon, 1763 augusztusában azonban, amikor csak néhány sor szék választotta el őket egymástól, mindketten gyermekek voltak még. Míg Mozartot már akkoriban is csodagyerekként tartották számon, Goethe kiemelkedő tehetségét senki sem sejtette még, ahogy azt sem tudta senki, hogy a szellem későbbi két óriása is jelen van azon az estén.
Ez a szűk két óra, kettejük egyetlen találkozása, már amennyiben annak lehet nevezni, Goethe számára meghatározó élménnyé vált. Idősebb korában így nyilatkozott erről: „Egészen világosan emlékszem még arra az emberkére, frizurájával és tőrével.”
Személyi titkára, Eckermann az irányú reményét, hogy „valaki egyszer találó zenét szerez a Fausthoz,” így hárította el: „Teljességgel lehetetlen… Jellegében a Don Giovannira kellene, hogy emlékeztessen a zene. Mozartnak kellene megzenésítenie a Faustot.” Mozart ekkor már csaknem 40 éve halott volt.
Goethe a weimari udvari színház igazgatójaként több Mozart-darabot is műsoron tartott. A Varázsfuvola lett a színház legtöbbet játszott darabja. Az opera szövege annyira lenyűgözte Goethét, hogy saját színpadi ötleteit is azon keresztül próbálta bemutatni. Folytatni is szerette volna: Christian August Vulpiusra bízta a történet folytatását, de hamar belátta, hogy egyszerűbb, ha maga írja meg a Varázsfuvola befejezését. A mű végül töredékben maradt (Der Zauberflöte zweyter Theil – Fragment), zene nem készült hozzá, és a prózai szöveg színpadra állításával is hiába próbálkozott.
Goethe egyetlen fia
Goethe itáliai útjáról hazatérve, 38 évesen ismerkedett meg a 23 éves Christiane Vulpiusszal, akivel csak jóval később, 1806-ban kötött házasságot. Több gyermekük is született, de csak Julius August Walter (1789–1830) maradt életben.
A fiatalember, miután 1808–1809-ben jogtudományt hallgatott a Heidelbergi Egyetemen, 1810-ben a weimari nagyherceg szolgálatába szegődött. Kamarai tanácsosként többnyire miniszter apját helyettesítette ünnepi eseményeken, középítkezéseket felügyelt, és ő tartotta rendben apja érem- és ásványgyűjteményét is.
Anyja 1816-ban bekövetkezett halála után intenzív levelezésbe kezdett apjával, gyakorlatilag élete végéig annak „beosztottja” maradt. Kívánságára kezdett emlékkönyvek és útinaplók írásába, miként az előkelő Ottilie von Pogwischot is apai nyomásra vette feleségül. Három gyermekük született: Walther, Wolfgang és Alma. A házasság jól indult, a pár azonban hamarosan elhidegült egymástól, August a borban talált vigasztalást.
Az idős Goethe 1830 augusztusában személyi titkára, Eckermann kíséretében itáliai tanulmányútra küldte fiát, abban bízva, hogy az idilli környezet túllendíti a nehézségeken. Érdekes fordulat, hogy Rómában a Goethe-fiú megismerkedett August Kestnerrel, annak a Charlotte Buffnak a fiával, akiről apja Lotte alakját mintázta Az ifjú Werther szenvedéseiben.
Míg Itália Goethének az életet, a művészi kibontakozást jelentette, fiának a halált hozta: a himlő vitte el. Röviddel Rómába érkezését követően belázasodott, pár nap múlva belehalt a betegségbe. Abban a római temetőben lelt örök nyugalomra, ahol Keats és Shelley is nyugszik. Sírkövén ez olvasható: GOETHE FILIVS / PATRI / ANTEVERTENS / OBIIT / ANNOR XL / MDCCCXXX (Goethe fia / apját / megelőzően / halt meg / negyvenévesen / 1830-ban).
A Goethe-név
Goethe nagyapja, a türingiai származású Friedrich Georg Göthé korának amolyan Karl Lagerfeldje volt. Egyszerű kovács fia volt, 1687-re azonban már női szabómesterként telepedett le Frankfurtban. Ekkor változtatta meg családi neve írásmódját és cserélte az „e”-t a nőiesebb és franciásabb „é”-re. Goethe emiatt aztán szégyellte apai nagyapját, nem csoda, hogy csak egyetlen egyszer említi a Költészet és valóság című művében, a nevét azonban akkor sem írja le.
Bár Goethe maga, egészen fiatal korát leszámítva, oe-vel írta a nevét, több művét is Göthe név alatt adták ki. Mások is használták a Göthe változatot, többek között Friedrich Schiller és Arthur Schopenhauer is. A filozófus édesanyja, az írónő Johanna Schopenhauer, aki Weimarban gyakran teázott Goethével, szintén így hivatkozott rá.
A fenti példák alapján látható, hogy Johann Wolfgang von Goethe nevét kortársai sem mindig a ma megszokott módon írták le. Feltételezhető, hogy nevének ez az írásmódja Goethét sem zavarta, így nem állja meg a helyét az a kijelentés sem, hogy a Göthe változatot csak a műveletlen emberek használják. Maga a név viszonylag ritka, a német telefonkönyvben 2013-ban 176 Göthe és 168 Goethe, 179 Göth, 28 Goeth, 11 Götke és 2 Göthke szerepelt.
A közönséges tarajosgőte a kétéltűek osztályának farkos kétéltűek rendjébe, ezen belül a szalamandrafélék családjába tartozó faj. Az asszociáció csak a magyar nyelvben létezik, németül nem merül fel. A német névetimológia szerint a Goethe családnévnek kétféle eredete is szóba jön: vagy a középnémet gote, gotte (keresztapa) szó, vagy az a Götz és a Gödeke tő, amelyből Gottfried személynév ered.
Goethe házai
Weimar leghíresebb épületei nem a hercegi palota vagy a mellette álló házikó, ahol Bach raboskodott egy ideig, hanem Goethe különféle lakhelyei: a híres kerti ház az Ilm parkban és a háromemeletes belvárosi ház. Előbbi egy kisebb, kétszintes, folyómenti régi vincellérház, melyet Károly Ágost hercegtől kapott ajándékba, a másik egy hatalmas épület szép nagy kerttel Weimar egyik legszebb terén, a Frauenplanon.
Az épületek látogatói számára különleges élmény, hogy mindkét ház szobái színesek a goethei színelmélet elveinek megfelelően. Az elmélet szerint szemünket teljesen körül kell vennünk egyetlen színnel, például egyszínű szobában kell időznünk vagy egy színes üvegen át kell néznünk ahhoz, hogy azonosulni tudjunk vele.
Az idősödő Goethe így nyilatkozott személyi titkárának, Eckermann-nak: „Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban és még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválóak fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam.”
Schiller koponyája
A sokat betegeskedő Schillernek már életében halálhírét keltették. A mindössze 46 éves Schiller 1805 februárjában valóban súlyosan megbetegedett, s miután Goethével május 1-jén még megnézett egy színházi előadást, május 9-én meghalt. Sokáig úgy hitték, hogy tuberkulózisban. A hajtincsein elvégzett genetikai vizsgálat azonban kiderítette, hogy egy lakásfelújításból adódó ólommérgezés vihette el.
Halála után sok izgalmat okoztak a koponyája körüli bonyodalmak. A fiziognómia iránt különös érdeklődést mutató Goethe kezdeményezésére 1826-ban kiástak 23 koponyát abból a köztiszteletnek örvendő személyeknek fenntartott tömegsírból, ahol – korában egyáltalán nem szokatlan módon – a weimari Jakobinus temetőben eltemették. A még élő kortársaik emlékei alapján a koponyák közül a legnagyobbat Schillerének kiáltották ki. Goethe titokban hazavitte, több hónapig sötétkék selyempárnán házában őrizte és verset írt hozzá („A bús csontházban néztem elmerengve, / A koponyák egymáshoz mint szorúltak, / S a rég kihamvadt kor jutott eszembe.”). Schiller vélt földi maradványait ezután a weimari hercegi kriptában, Goethe majdani sírja mellett helyezték el. A nevezetes koponyát 2009-ben, Schiller születésének 250. évfordulóján alaposan megvizsgálták, és arra jutottak, hogy hiába mutat megtévesztő hasonlóságot a halotti maszkkal és különféle Schiller-ábrázolásokkal, nem az övé. Weimarban azóta üresen áll a Goethe melletti sír.
Felső állkapocscsont
Goethe 1784 márciusában Jénában koponyák vizsgálata közben vette észre, hogy az emberben is létezik az os intermaxillare, az „áll közötti csont”, német nevén Zwischenkieferbein. Felfedezéséről azon melegében levelet írt Herdernek: „Találtam valamit, nem aranyat, nem ezüstöt, hanem – ami kimondhatatlan gyönyörűségemre szolgál – az emberi os intemaxillarét! Loderral ember- és állatkoponyákat vetettünk egybe, nyomra leltem, és íme itt van. Csak arra kérlek, senkinek ne szólj róla, a dolgot egyelőre titokban kell tartanunk.” Tévedett ugyan Goethe, amikor úgy hitte, övé a felfedezés dicsősége, egy francia kutató ugyanis néhány évvel megelőzte. Ugyanakkor elvitathatatlan érdeme az összehasonlító anatómiai módszer alkalmazása, ebben valóban úttörő volt.